Oscar előtt – filmek után #2

Az influenza engem is ledöntött a lábamról, így ezen időszak az amikor az ember lánya szinte a legtöbb filmet megtudja nézni egy ültében (esetemben kicsivel több filmet mint máskor, sajnos függő vagyok).

Nem is olyan régen olvashattátok az Oscar-jelölt filmekről szóló írásom első részét, hát most következzen a második (és lesz harmadik is…)

Whiplash

IGEN!
Egész egyszerűen ez az egy szó jutott eszembe miközben a film címét gépeltem. Ha valami alkotás, akkor EZ AZ! Tény és való, hogy már az előző hármasfogatnál is ömlengtem, de azóta megint láttam újabb darabokat és azt kell mondjam, kicsit átrendeződtek bennem a dolgok. Talán így a jó, hiszen minden egyes film formál minket, a véleményünket, és összekavarja azt a képzeletbeli listát amit már elkezdtünk írni különféle esélyekkel az élen.
Szóval a Whiplash egy mondjuk így zenés alkotás, így aki nem szeret jó és igényes jazz zenét hallgatni az ne is váltson jegyet rá, mert felesleges.
Az alapsztori egyszerű, nincs túlgondolva és pont így jó: adott egy fiatal ám nagyon tehetséges dobos aki New York legjobb zeneiskolájába járhat. Andrew-nak (Miles Teller) nagyon nincsenek barátai, a családjával se mindig találja meg a közös hangos és a nőkkel is hadilábon áll, mégis ez annyira eltörpülő hármas szál a filmben, hogy az valami hihetetlen. Ezeket a vonalakat pont annyira dolgozták ki amennyire ki kellett, és éppen annyira formálják főhősünket amennyire kell. És itt jön a képbe a film kulcsfigurája Andrew tanára, a kíméletesnek és kedvesnek cseppet sem mondható Terence Fletcher, aki mindenféle tettlegességig fajuló módszerrel próbálja kihozni az ifjú tehetségből az évszázad legjobb dobosát.
Mr. Fletcher figurája már-már annyira ellenszenves, hogy egész egyszerűen nem lehet utálni, van benne valami amitől megmarad annak a kedves zeneszerető középkorú úrnak akinek első ránézésére tűnik. A filmben érezhető feszültség és látvány az amitől az egész él, a végén már szinte az én kezem is fájt, és csak arra tudtam koncentrálni, hogy……(nem spoilerezek)…nézzétek meg :]
Nem tudom, őszintén szólva tippem sincs arra, hogy hány arany szobrocskát visznek majd haza a készítők, de talán ez nem is fontos, mert a Whiplash ahogy valahol nekem a Birdman is, visszaadta azt a “hitet” (mondjuk így), hogy lehet még jó filmeket készíteni. Őszintén megvallva, mostanában kicsit átpártoltam az európai alkotásokhoz, ugyanis annyira egy sablonra működtek a tengerentúli filmek, hogy kicsit beleuntam. Most viszont, hogy nekiálltam az idei Oscar esélyes filmeknek, és sorban nézem meg őket, kezd visszatérni a hitem….talán ez az amit tényleg mozinak neveznek!
Miles Teller régóta nagy kedvencem, nem egy klasszikus, kigyúrt, hibátlan álomgyárbeli szépfiú, de érdemes rá figyelni mert van ebben a “srác a szomszédból”-ban valami ami végett, szerintem fogunk mi még hallani róla. A Mr. Fletcher-t alakító J. K. Simmons-ról pedig csak annyit, hogy….le se kell írnom :]

WHIPLASH_1_SHEET3

The Imitation Game (Kódjátszma)

Amikor listáztam az idei Oscar filmeket aszerint, hogy melyikeket nézem meg első körben, eme alkotás maradt a végére, ne kérdezzétek miért….Aztán a technika ördöge megviccelt, és nem volt más választásom ezt kellett előre vennem a sorban, amit egy cseppet sem bánok.
Tény és való, hogy a Kódjátszma egy remek alkotás, ami egy II. Világháborús titokról rántja le a cseppet sem elcsépelt leplet. A téma elég kényes, olyannyira, hogy 50 évig titkosítottak is mindenféle dokumentumot ezzel kapcsolatban. Itt be is fejezném a cselekmény részletezését, ugyanis elkerülhetetlen lenne a spoiler.
Összességében tetszett – Benedict Cumberbatch nagyon jól alakítja az arrogáns matekzsenit, és még talán Keira Knightley is meggyőzött egy picit, de tényleg picit – de nem volt bennem utána az a “te jó ég ez milyen jó volt” érzés.
Imádom a történelmet, így minden ilyen témában készült alkotást is, szóval még azt se mondhatom, hogy nem fogott meg mert száraz a háttéranyag, de valamiért nekem ez a “láttam, tetszett, de még egyszer nem nézném meg” kategóriában marad.
Nem mondom, hogy egy kötelező darab, de ha van időtök akkor mindenképpen nézzétek meg, a színészekért megéri. Némi izgalommal és csipetnyi humorral tűzdelt dráma, ahol az időben ugrálva látjuk kibontakozni Alan Turing (Benedict Cumberbatch) szomorú drámáját…

imitation

Begin Again ( Szerelemre hangszerelve)

És akkor íme a mai harmadik, igen-igen egy másik Keira Knightley-s alkotás (nem is értem magamat….), úgy gondoltam akkor legyen ez, a sok komolyság mellett.
Tény és való, hogy ezen alkotás csak a Legjobb betétdal kategóriában esélyes az arany szobrocskáért, de akárhogy nézzük: jelölt.
Egy könnyed love story is lehetne ez a New York-ban játszódó film, de szerencsére nem az, több.
Adott egy tehetséges lány, aki a szintúgy tehetséges pasijával egymás amolyan múzsájaként élnek, alkotnak Angliában, egészen addig míg a srácot fel nem fedezik. Elindulnak hát a Nagy Almába szerencsét próbálni, makacsul bízva abban, hogy a showbiznisz és minden egyéb külső tényező, bizony őket szét nem választja. Hát sajnos nem így lesz, és főhősünk a Gretta (Keira Knightley) hamar a szingli nők táborában találja magát, amíg exe Dave (Adam Levine) karrierje felfelé szárnyal. Aztán egy este egy kis elhagyott bárban, régi jó barátja unszolására Greta kiül egy szál gitárral a színpadra és énekel, hangjában és személyiségében pedig sikert szimatol egy éppen ott italozó – amúgy lecsúszott – menedzser/producer Dan (Mark Ruffalo).
A film pedig kettejük közös főnixmadár tánca! Annak története, hogy hogyan is segítik át egymást különféle életük más-más válságán, miközben közös elkészítik a lány első albumát.
És azt kell mondjam a zene tényleg jó, a lemez alapötlete zseniális, és bár annyira nem lelkesedem az ilyen alkotásokért, itt szinte végig igényli az ember a muzsikát, amit a hangszerek és a város ad.
Tipikus vasárnap délutáni/esti film, nincsenek benne éles fordulatok, se nagy frázisok, csak a zene, de az tényleg nagyon jó.

begin

Még több filmes bejegyzést ITT olvashattok!

Továbbá még a következő helyeken megtaláltok
Facebook  Twitter  Tumblr  Lookbook

Reklámok