Oscar előtt – filmek után

Pár hét múlva kiosztásra kerülnek az idai Oscar-díjak és bár már megy az esélylatolgatás, biztosat még nem tudhatunk a győzteseket illetően.

Úgy gondoltam régen volt már filmes bejegyzés, és miért is ne ajánlhatnék nektek pár darabot a jelöltek közül, így szeretnék most bemutatni nektek 3 filmet, amit remélhetőleg még legalább 3 másik követ egy újabb írás formájában.

Boyhood

Nem is olyan régen már írásra késztetett a film témája, és akkor úgy érzem mindent kifejtettem elmélkedés síkon, amit csak lehetett.
Így jelen esetben megpróbálok megmaradni az alapoknál.
Az alapötlet – mint azt már korábban is írtam – szerintem zseniális, kíváncsi vagyok, hogy a jövőben hányszor mernek még belenyúlni ebbe az sémába és próbálnak meg valami kreálni tizeniksz év alatt….majd kiderül…
Ethan Hawke nekem valahol megragadt annak a srácnak akit Nyakunkon az élet-ben és Gattaca-ban láthattunk. Aztán egyszer egy unalmas délutánon sok-sok év csúszással ráakadtam a “Mielőtt…” trilógiára ami egy pár kapcsolatának alakulását mutatja be az évek során (dióhéjban ennyi elég is), és akkor valamiért elkezdtem emlékezni rá. És visszagondolva jóval több filmjét láttam, mint amennyit elsőre gondoltam. Így a Boyhood-hoz már teljesen másként álltam és azt kell mondjam tetszett az alakítása, annyira jól adta a link, de azért mégis ott akarok mindig lenni, és jó fej apa vagyok szerepet, hogy engem megvett.
Bár ehhez egy jó partner is kellett az anya személyében akit Patricia Arquette alakított, akiről őszintén be kell valljam mostanában a Médium című sorozaton kívül nem sokat hallottam.
Mindez természetesen nem vett el abból az egészből amit ők ketten együtt véghezvittek a vásznon, amihez természetesen szükségszerű volt a remek gyermekkarakterek kiválasztása is. Ugyanis valamiért ez is jól sikerült, nem préseltek bele 12 évvel (kicsit több) ezelőtt, két pelyhes álomgyárbeli félig-meddig már tökéletes mosolyú gyerekszínészt, hanem az emberközeliségre törekedtek ami szerintem sikerült is.
A kisfiút alakító Ellar Coltrane és a nővérét játszó Lorelei Linklater a néző szeme láttára nőnek fel a film 165 perce alatt, és a végére érve jövünk rá, hogy mennyire jó választás volt ez a két ifjú csillag. Mennyivel jobb két ilyen hétköznapibb karaktert látni, mintha mondjuk egy Miley Cyrus (igen papíron színész is) és egy Justin Bieber (példának tökéletesen megteszi) mosolyogna ránk?! A maguk mű, hollywood-i “bájával”, amitől az egész film elvesztené azt a családi dráma vonalát, aminek köszönhetően szinte mi is abban a kertvárosban éreztük magunkat és elhittük, hogy mások életét figyeljük kicsit zanzásított változatban.
Nekem ezt adta a Boyhood, és ezt láttam benne amitől jó volt és tetszett. Ha az alapötletet díjazzák, akkor tény és való, hogy fel kell kötniük a gatyát a Birdman-nel szemben, viszont a végeredményben ennél sokkal több dolog dönt majd, és kíváncsian várom, kihez kerül majd az a bűvös arany szobrocska.

boyhood

Birdman – A mellőzés meglepő ereje

Ha már megemlítettem, akkor folytassuk ezzel az alkotással a sort. Annyi jót hallottam róla, hogy úgy gondoltam, nekem is jegyet kell váltanom rá, hogy megértsem: miért is van oda mindenki ezért?!
És bár nem vagyok filmkritikus csak amolyan “hobbi-filmfüggő”, de azt gondolom valahol kapizsgálom azt, hogy mire is gondoltak.
Most jöjjek azzal, hogy az alapötlet? Jó akkor egy picit most jövök, tehát a kiindulópont az zseniális, a felépítés és a megvalósítás szintúgy, a színészek pedig…mondom azt amit gondolok: keresve se találtak volna jobbakat! Mindenki hozza azt az ugyanaz és mégis kicsit más formáját, amitől kényelmesen és mégis kicsit meglepetten érezzük magunkat (természetesen pozitív értelemben) a vásznat nézve.
A vágásokra vonatkozó vicceket most kikerülném, nem szeretnék és nem is fogok spoilerezni, majd meglátjátok, ha megnézitek, mert ha valamiért akkor ezért megéri moziba menni.
Michael Keaton részben magát alakítja – spoiler lezárva -, és remekül hozza a figurát. Meg kell valljam, nekem ő nem mint Batman élt az emlékezetemben, hanem sokkal inkább mint Beetlejuice, és tény és való, hogy azóta vajmi keveset hallottunk róla…Ez a film egy visszatérés is lehet, kicsit valósági síkra téve a történetet?!…
Emma Stone-ról tudjuk jól, hogy übercuki és bármit visel, csinál, mond attól még cukibb lesz. Hihetetlen az, hogy olyan személyisége van amitől nem tud ellenszenves lenni egy filmszerepében sem, egész egyszerűen imádjuk. És ez most sincs másként, és az akadémia tagjai is láthatnak benne valamit, ugyanis a Legjobb mellékszereplő női kategóriában ő is esélyes az Oscar-ra. A mezőny persze most is erős, de mindenképpen ez egy jel arra, hogy ez a lány hiába cuki, azon felül nagyon is tud valamit, ami a mai álomgyári óceánban tényleg egy arany cseppet jelenthet.
Edward Norton-t se szeretném kihagyni a sorból (és itt be is fejeztem a szereplők elemezgetését), ő nálam az Amerikai história X-nél már letett minden alapot, így abszolút nem kételkedtem abban, hogy ez a szerep is úgy passzol majd hozzá mintha mindig is ezt játszotta volna…
Összességében a fentebb említett szereplők együttműködése, a stáb munkája és az itt meg nem említett de remek alakítást nyújtott további színészek kollaborációja valami olyan újat adott nekünk, amit öröm volt nézni. Bebizonyították, hogy nem kell a 3 és a 4D ahhoz, hogy jegyet váltsunk egy előadásra, elég csak játszani, szívből, tehetségből és érzésből. Hogy a néző az első 15 perc után azt érezze, hogy tényleg egy színdarabot néz, hiszen valami ilyesmit varázsoltak a sötét vetítővásznas terembe.
Ezentúl még inkább tudjuk majd azt, hogy: Az élet pedig egy örökös újrakezdés, újabb lehetőségek sora, a kérdés tényleg csak az, hogy mikor élünk vele, vagy még hagyjuk egy kört forogni azt a körhintát és majd felszállunk a következő menetnél? Ezt már mindenki maga döntse el :]

birdman

A Grand Budapest Hotel

Szerintem ezt a filmet láttátok a legtöbben ezen 3 alkotás közül, így megpróbálom ezen esetben tényleg rövidre fogni az “élménybeszámolót”.
Wes Anderson filmjeinél már megszoktuk azt, hogy sajátos környezetben játszódnak, és ez így van jól, hiszen ezért szeretjük. A Grand Budapest Hotel is pont ezt a vonalat követi és nem is szakad el tőle egy percre sem, mi pedig élvezzük a szemet tornáztató élénk árnyalatokat és hallgatjuk a mesét amit elénk raktak.
Ha Jude Law 2 órás jelenlétére számítotok, akkor sajnos rossz hírem van, ugyanis a mi valós Budapestünket is megjárt színész, szerepe szerint elég keveset látható a filmben, de talán ez nem is baj. Ugyanis a többi színes, és cseppet sem kevésbé ismert és jópofa karakter pótol minket ezen hiányban.
Számomra ez egy felnőtteknek szóló mese volt, amelynek élveztem minden egyes percét.

grand budapest
Még több filmes bejegyzést ITT olvashattok!

Továbbá még a következő helyeken megtaláltok
Facebook  Twitter  Tumblr  Lookbook

Advertisements