Nagyokat pislogva, a hétköznapok labirintusában

Lélekturkálós rovatom újabb fejezethez érkezett. Nem nyünnyögős személyiségem miatt van ez, hanem mert az élet szüli a folyamatos ihleteket. Nem tudom Ti, hogy vagytok vele de a BKV járatain a legkönnyebb megfigyelni az embereket. Az évek során már rutinná vált az egész művelet számomra, így egy terjedelmes lista íródott a fejemben, amiből most megosztok veletek párat.
Ez most nem egy panaszkodás áradat lesz a tömegközlekedés járataira, eszembe sincs rombolni az imázsukat, ugyanis ezen jelenségek akárhol felfedezhetőek, kortól, időjárástól és minden egyébtől függetlenül.

Megfigyeltem, hogy a legtöbben ember nem szeret mosolyogni, se reggel, se délután semmikor. Átlagban egy mufurc nemzet lehetünk a külföldiek szemében. Nem arra gondolok, hogy minden nap vigyorogva kéne útra kelnünk, de szerintem egy alapvető kis öröm a szánk szélén megjelenhetne néha néha. Például ha valaki átengedi a helyét, vagy arrébb áll a villamoson akkor azt egy kedves gesztussal – nem is kell verbálisan mondani – megköszönhető…fejbólintás, mosoly akármi. De miért van ez így? Mitől keseredett így meg mindenki? Persze az életben alapvetően vannak nehézségek – amit egy korábbi cikkemben taglaltam is a problémák formájában – de ezek lelki kihatása felett picit uralkodhatnánk.  Szerintem nem csak én, hanem Ti is találkoztatok már olyan emberrel, akinek rengeteg gondja van mégis jó hangulatban éli napjait, ők megtudják találni az arany középutat az életben, jól csinálják. Régebben emlékszem volt valami országimázs reklám ami arról szólt, mindenki mosolyogjon és akkor más is visszamosolyog ránk….

Visszakanyarodva, az alapvető pozitív emberi gesztusok szépen lassan kihalnak mindenkiből, a végén már csak elélünk egymás mellett. Ami nem feltétlen jó. Nem szabadna, hogy a pénz és minden egyéb probléma – ami nehezebbé teszi földi létünket – kihasson ránk. Más országok sokkal szegényebb nemzetei boldogok, mert örülnek apró dolgoknak, a családnak, a termésnek és annak, hogy még jól szolgál az egészségük. Nálunk fejlettebb országok lakosai is vidámabbak – ahogy megfigyeltem – nem feltétlen a jobb lét miatt, hanem mert ilyen a habitusuk, ebbe születtek bele és ezt vették át, majd ezt adják át gyermekeiknek is. Nálunk ez a hagyomány hol veszett el : -/ ?

Nem csak a mosoly hiányzik a hétköznapokból hanem az illem is. Személy szerint úgy gondolom egy kezem elég ahhoz, hogy megszámoljam az elmúlt évek során hány „köszönöm”, „bocsánat” irányult felém. Se a hely átadást, se a mások fellökését nem követi szóbeli reakció….Miért? Ezen illemek továbbadása is megrekedt valahol mondjuk 20-30 éve? Engem mindig úgy tanítottak, akármit teszek, azt tisztelettel tegyem és akármit tesznek értem azt hálával fogadjam, ezen „maradi” leckét megtanultam és a mai napig is mindig betartom. Félreértés ne essék, nem magamat szeretném fényezni, mert úgy gondolom ez nem kiváltság kérdése, hanem alapvető személyiségjegy. Persze mind különbözünk, ezt felnőve is nehéz megérteni, mert az ember igazságérzete mást mond. Problémázni felesleges rajta, mert mindenkit megváltoztatni nem lehet, nem is kell, ettől vagyunk megkülönböztethetőek és egyediek. Nem szoktam magam felidegesíteni ezeken, mert átléptem azon, hogy ez gondot okozzon, de sajnos megjegyzem, mert valahol ott jó mélyen, mindig jelez a kis piros lámpa, hogy „hééé ez nem ér”. Példálozhatok itt más országokkal, ahol már-már néha ‘kellemetlenül’ sok ‘bocsánat’ ér szinte mindenért, de sokan biztosan felhúzzák a szemöldöküket, hogy na megint ezzel jön. Nem, nem fogok, nyilván ez is habitus és neveltetés kérdése, meg talán azé, hogy vannak olyan nemzetek, ahol az alázat még nem halt ki teljesen.

A harmadik “what?” pedig a köszönés!! Boltba, hivatalba belépéskor, távozáskor. Néhány ember abszolút szükségtelennek tartja ezen kifejezések használatát, s köszönéskor csenddel reflektálnak. Mit ne mondjak, remek jellemre vall, de mindezek felett nagyon jó nevelésre. Persze valamikor nekik is megtanította anya-apa a kötelező köröket, de úgy tűnik vagy nem figyeltek, vagy az évek során valahol elvesztették ezt az információ csomagot. Természetesen az is lehet, hogy mindennek a hátterében egyszerűen az érdektelenség és a szürke élet áll. Viszont nem hiszem, hogy akárkinek tisztje az, hogy ez luxus legyen számára, ez az életünk része, az anyanyelvünk azon szegmense amelynek használata kötelező, nem fakultatív és egy percig se elhanyagolandó!!

Abba már bele se megyek, hogy hányan nem tudják hol a kezük tüsszentéskor, köhögéskor és egyéb abszolút higiéniás esetben. Illetve, az aura gyilkos egyedek sincsenek benne a top10-es listámba. De talán ez egyszer majd egy másik cikk témája lehet, hiszen városszerte járnak kelnek ezek a nagyon kedves, amolyan “túlságosan ragaszkodó” emberek.

Ne csak ismerőseinkkel, szeretteinkkel legyünk kedvesek és illedelmesek, hanem mindenkivel. Ebben a mai világban, sok bánat ér mindenkit, ha egymással kicsit jobbak vagyunk, az kollektíven jó hatással lehet először ránk, majd a környezetünkre, a velünk egy járművön utazóra és ha mindenki tesz egy apró lépést, akkor szépen lassan lehet történni fog valami pozitív változás. Persze ez egy távoli álomkép, ami lehet csak az én rózsaszín ködös tündérmesémben létezik, de remélem valahol egyszer majd valóra válik. S egy Pleasantville-hez hasonló világban élhetünk majd, mert miért ne?!

(Pleasantville)

xxxxoooo

kerubina

Reklámok